A Felvidék Ház idei vendégei a Miskolci Ünnepi Könyvhéten, Domonkos László író, újságíró, televíziós szerkesztő és Czapáry Martincsevics András Mécs László-kutató. A szerzők június 13-án dedikálnak, illetve beszélgetnek az olvasókkal 16:00 órától a Felvidék Ház előtti standon, az Erzsébet téren.
Domonkos László: Pompeji magyar hamuja – Sáros megyei leletmentő
Domonkos László legújabb könyve, a Pompeji magyar hamuja egy rég elfeledett felvidéki tájegység, a hajdani Sáros vármegye múltjának és jelenének ered a nyomába. A kötet segítségével látleletet kaphatunk a vármegye már jóval Trianon előtt bekövetkezett elszlovákosodásáról, az Eperjes környéki magyarság 1918 utáni helytállásáról és elbukásáról, valamint a felvidéki táj kincseiről. A Patrióták kiadásában megjelent könyv a jelenben játszódik: a múlt maradékainak keresgélése közben felszínre kerül a klasszikus kelet-szlovákiai sors, a még ott élő néhány magyar család élete és a magyar örökség sorsa. A könyv hiánypótló mű, ugyanis a sárosi magyarság eltűnése egyike a senki által nem ismert és máig ki nem beszélt tragédiáinknak. A 269 oldalas, keménykötésű könyv egyik különlegessége a több tucatnyi monarchia-korabeli színes képeslap, amelyek segítségével valósággal megelevenedik a régi Felvidék. A kötetben szereplő, a Zempléni Múzeum gyűjteményéből származó archív felvételek azért is különlegesek, mert számos épület – így a legendás nagysárosi és zborói Rákóczi-kastélyok – ma már csak ezeken a képeslapokon láthatóak, mert az utódállam megsemmisítette azokat. A kötet megszületésének alapja egy, a trianoni emlékévben megtartott utazás volt, amely során az író a Patrióták és a helybeliek segítségével bejárta az egykori Sáros vármegyét. Domonkos László rendkívül olvasmányosan és tragikuma ellenére lelket melengető módon örökítette meg találkozásainkat a Kisszeben mellett maradt utolsó magyar nemesi családdal, a Szinyei Merse-kúriát ,,üzemeltető” szlovák kocsmárossal vagy éppen a lengyel határszélen élő, máig magyarbarát ruszinokkal.
Czapáry Martincsevics András: Katakombák magyarja – Mécs László megfigyelési dokumentumai (1945-1978)
„Méltóságától megrablott Nihil, / jogfosztott, csupasz lény vagyok: halott.” Mécs László a Katakombák magyarja című, bujdosása idején, 1948-ban született versében mintha a pokol legmélyebb bugyrából szólna hozzánk. Nem tudta, nem tudhatta: ekkor még a szakadék szélén sem állt. Az ide vezető út egy-egy ügynökjelentéssel volt kikövezve. A folyamatos menekülésre kényszerítő, rémálmaiban újra és újra megjelenő eljövendő „vég” 1953. augusztus 22-ei letartóztatásakor, kihallgatásaikor, majd elítélésekor vált igazzá. S ha azt hitte, börtönből szabadulásával a figyelő tekinteteknek is búcsút vehet: tévedett. Utolsó útjáról, temetéséről is szólt ügynökjelentés.
Czapáry-Martincsevics András könyvéből nyomon követhető az, hogyan hálózták be az állambiztonsági szervek ügynökei polipként a magyar társadalmat. Miért számított a pártállami rendszerre veszélyes „klerikális reakciós elemnek” Mécs László, „Isten szavának trombitája, s mint költő, élő lelkiismeret.” Azért, amit Szent János apostol első levele így határoz meg: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16)
S azért is, amilyen szerepet betöltött a szerzetes-költő a két világháború közötti Magyarországon. Mai szóhasználattal élve egyfajta, jó értelemben vett politikai celeb volt. Egy személyben szimbolizálta a katolikusságot és a kisebbségi magyar létet. Állandó szereplője volt a korabeli rádiónak (Budapesten és Kassán egyaránt), a különböző műfajú újságoknak és kulturális eseményeknek. Nevét országszerte ismerték. Ezért is fordulhatott elő, hogy egy-egy ügynök örült, ha Mécs nevét csak megemlítették valahol, mert már ez is elég „nyomós” okot szolgáltatott valamilyen jelentés tételére tartótisztjének, amivel teljesíteni tudta a felé irányuló „elvárásokat”.
S bár, például, Mécs vizsgálati dossziéjának olvasásakor úgy tűnhet, megtörték a szerzetes-költőt, hisszük, mindez csak az erőszakszerv képviselőinek megtévesztésére történt, ahogy Mécs kinyilatkoztatta ezt a Katakombák magyarja című verse utolsó három sorában: „Ti éltek: vég vár rátok, rothadás; / – vetett magra s rám ragyogó / kezdés: föltámadás!” (Balogh P. Piusz O. Praem.gödöllői apát)
